Az idő már erősen éjfélnek hajolt. A sötét gyermekszobában mély csönd honolt, csak a kályhában, pattogott még néhány haragos parázs, az öreg fali óra meg fontoskodó hangon ütötte el a tizenkettőt.
Tibor és Linka édesen szunnyadtak ketreces ágyaikban. Hogyisne! Egész délután lihegve gázoltak a friss hóban, lenn az udvaron, künn a kertben, no meg a kert alatti réten is, bár apa szigorúan megtiltotta.

Mikor az óra most elütötte az éjfélt (ráadásul még zümmögött is egyet), a hálószoba csöndjében egyszerre titokzatos hangok emelkedtek. Apró léptek tipegése, mintha egerek futkároznának a padlón, halk hangok sípolása, melyek csodálatosan hasonlítottak emberi beszédhez.

- Jaj, a karom, óh, a karom! - sipította egy vékony hang. S az ágy alól egy kétarasznyi Paprika Jancsi mászott elő, kit Tibor karácsony estéjén kapott. Piros csörgősapkát és kék bugyogót viselt. Tehetséges Paprika Jancsi volt: ha az ember megnyomta a gyomrát, összezörrentett két réztányért, melyet két kezében tartott.
- Jaj, a karom! - sopánkodott az apró legény.
- Mi baj, János gazda? - kérdezte egy másik hang. A közel álló kosárból csinos kis huszár szökött elő, ki két nap óta szintén Tibor szolgálatában állott és aranysujtásos attilát viselt.
- Nagy a bajom, vitéz uram! - jajgatott Jancsi; - képzelje: a gazdánk tegnap kicsavarta a karomat, a kezem most is a hátamon áll.
- Ezen talán segíthetünk, - mondta a huszár. Azzal megfogta Jancsi karját és szépen visszagörbítette drótcsuklyóját.
- Köszönöm alássan, - szólt Jancsi, ki a műtét alatt kissé fölszisszent.
- Aj, - kiáltotta a vitéz, - hiszen a hasad is ki van lyukasztva!
- Nini, arról meg is feledkeztem. A gazdánk tegnap látni akarta, hogy milyen belülről és kivágta ollóval.

Jancsi savanyu arccal tekintett végig magán, amint azonban észrevette, hogy testéből közönséges kóc kandikál elő, hirtelen eltakarta a vágást két réztányérjával, (ő azt szokta mondani, hogy finom lószőrrel van kitöltve.)

- Mi ugyan rossz kezekbe kerültünk; - mondta a huszár búsan, - engem is megmosdattak tegnap a hóban, a bajuszom egészen össze van mázolva.

E pillanatban halk zokogás ütötte meg fülüket: a szoba sarkából újabb alak közeledett feléjük. Linka új bábuja volt, ennivaló csinos baba, vállára hulló arany hajjal, búzavirágkék szemekkel, melyeket le is tudott hunyni, ha lefektették.

A vitéz katonásan szalutált. Régóta ismerte a babát, már a játékkereskedésben is egy állványon laktak, porolások alkalmával hébe-korba találkoztak is.

- Miért sír, kisasszony? - kérdezte résztvevően.
- Nagyon szerencsétlen vagyok, - zokogta a baba. Annyira örültem, hogy végre elhagyhatom a kereskedést, hol egész nap sötét skatulyában kellett feküdnöm, - úgy vágyódtam a csillogó karácsonyfa, s a kacagó gyermekek után! - de most jobb szeretném, ha újra ott lehetnék régi helyemen . . . Szívtelen gyermekek kezébe kerültem. Képzeljék: Tibor úrfi. Leharapta az orromat, azt hitte, hogy csokoládéból van ...

A boldogtalan baba görcsösen fuldoklott, - hallgatói iszonyodva kiáltottak föl. A huszár elfelejtette, hogy nőtársaságban van, s azt találta mondani: terringettét! Aztán vigasztalni kezdték a babát: a huszár azzal, hogy babánál is fő a jó szív, Jancsi pedig azzal, hogy vannak művészek, kik egy kis viaszból új orrot tudnak csinálni.

- Ha már első nap így bánnak velünk, - mondta a baba, - mi lesz később, ha ránk untak?
- Fogadni mernék, - jegyezte meg Jancsi, - két hét múlva már dirib-darabra leszünk tépve.
- Én nem félek a haláltól, - szólt a vitéz, - de mégis szomorú dolog egy vásott gyermek keze alatt elpusztulni.

Mindhárman elhallgattak, végre a huszár elszántan mondta:
- Barátaim! Ezt nem tűrhetjük, indítványozom, hogy meneküljünk innen. Szökjünk vissza a játékkereskedésbe, ott feküdjünk szépen régi skatulyáinkba; meglehet, hogy jövő karácsonykor jobb kezekbe kerülünk.

Jancsi rögtön beleegyezett a tervbe, a baba kissé ellenkezett. Végül azonban ő is rávétette magát.
A szoba ajtaja csukva volt. Jancsi, aki tudott tornászni, fölmászott a kilincshez és belecsimpaszkodva addig rángatta, míg az ajtó halk zajjal meg nem nyílt.
A szökevények dobogó szívvel lesték, nem ébredt-e föl valaki, aztán lábujjhegyen kisompolyogtak a folyosóra.

Alig haladtak néhány lépést, midőn a baba, aki előre ment, ijedten fölsikoltott. Az utat egyike amaz éjjeli fenevadaknak állotta el, melyeket az emberek egereknek szoktak nevezni. Az egér csillogó szemekkel, haragos cincogással csapott eléjük. A huszár kardja után nyúlt, oh! most jutott csak eszébe (mit ismerősei előtt gondosan titkolni szokott), hogy a kardot nem lehet kirántani: egy darabból van készítve. Szerencsére ott volt Paprika Jancsi, az az egér orra előtt hirtelen összecsapta két réztányérját - csin! A fenevad megrökönyödött és hosszú szökésekben iramodott barlangjába.

A bujdosók, a huszárral élükön, tovább mentek. A folyosón találtak egy elejtett kötőtűt; a huszár magához vette, jó lesz lándzsának.

Most már csak egy valakitől féltek: Kokótól, a papagálytól. Az öreg a folyosóajtó mellett lakott állványán; árulkodó, zsémbes madár volt, néhány gorombaságot tudott emberi nyelven rikácsolni, ezért azt képzelte, hogy ő a föld legnagyobb tudósa. A bábukat ki nem állhatta, s ha csak szerét ejthette, feléjük vágott kampós csőrével. A menekülők attól tartottak, hogy Kokó, ki álmatlanságban szenvedett, mint a legtöbb öregúr, föl találná lármázni az egész házat.

- Ohó! Ohohó! Szöktök? Szöktök?! - kiáltotta most egy hang a homályból. Nem Kokó volt, hanem egy förtelmes kis néger, ki egyéb csecsebecsék társaságában a sarokállványon állt. A bujdosók látásból ismerték, de nem barátkoztak vele, nagyon közönséges gipszfigura volt, egyebet se tudott, mint vigyorogni.

A kormos fickó most majomügyességgel lekúszott állványáról, aztán cigánykerekeket hányva karikázott a három szövetséges körül.

- Hallod, Ali basa, - mondta Jancsi a feketéhez, - csak nem fogsz ránk árulkodni?
- Dehogy! - vigyorgott a szerecsen, - én is veletek szököm!

Mit volt mit tenni, magukkal kellett vinniök a fekete fickót. Jancsi talált a földön egy régi levélborítékot, ebbe lyukat vágtak, s belebujtatták a szerecsent, hadd legyen valami ruhája.
Kokó aludt, így szerencsésen kiértek a pitvarba. A baba ijedten tekintett végig a nagy udvaron: - Istenem, hát ilyen nagy a világ!?

- Még sokkal nagyobb, - bizonykodott Jancsi; - én egyszer végigröpültem a fél világon, mikor Tibor úrfi ledobott a padlásablakból.

A fellegek közt óriási arany korong úszott, sápadt fénnyel árasztva el az udvart.

- Mi az odafönn? - kérdezte a baba.
- Az éjjeli nap, - magyarázta Jancsi, ki szeretett tudományával kérkedni.
- Istenem, én félek, jobb szeretnék visszafordulni, - mondta a baba.
A huszár azonban kezén fogta.
- Legyen nyugodt, kisasszony, én megvédem utolsó csipet lószőrömig.

Az udvaron mély hó volt, a baba vigyázva tipegett a huszár után. A szerecsen hátul ment és mezítelen lábain ugrálva, dideregve kiáltotta: ohó!
Melegebb égaljhoz volt szokva.
Jó ideig haladtak, a szegény baba térdig gázolt a hóban és halálra fáradt volt.

- Nem tudok tovább, - mondta, pedig még csak az udvar végén voltak.

Szerencsére, volt a közelében ház; nagy nyitott kapuja mellett hosszú vaslánc függött.

- Sobri komondor szállása, - mondta Jancsi, - oda betérhetünk, a komondor jó ismerősöm. Sobri nem volt honn, éppen hivatalos szemlét tartott a kert-kerítés mellett. A társaság befészkelte magát a meleg, zizegő szalmába, s amint fáradt tagjaikat jóltevő meleg kezdte átjárni, csakhamar visszatért bátorságuk is.

A szerecsen jó kedvében valami négertáncot kezdett járni, furcsán kalimpálva lábával és rekedt hangon dalolva, Paprika Jancsi előkereste réztányérját s muzsikált hozzá. A baba ezüst hangon kacagott. Aztán az indulásra gondoltak.
- Ő nagysága bajosan fog gyalogolhatni, - mondta Jancsi, - majd körülnézek a közelben, hátha találok bérkocsit vagy legalább omnibuszt. A ketrec mellett most hirtelen hatalmas, fehér alak ágaskodott föl ...
- Uram Isten! - kiáltott Jancsi rémülten, - jegesmedve!
Nem volt jegesmedve, hanem fehér nyúl, Tibor úrfi tengeri nyula. A füles maga is megszeppent és hátsó lábaira ülve ijedten mozgatta hosszú fülét.
Paprika Jancsi illedelmesen jó estét kívánt neki, aztán elmondta, mi járat-ban van. A nyúl kíváncsian végighallgatta, majd búsan mondta: bizony, János úr, nem csodálom, hogy elhagyja a házat, nekem is nehéz sorom van: Tibor úrfi mindig a fülemnél fogva hurcol. . .
- Akkor tessék velünk tartani, - indítványozta Jancsi, - jöjjön a játék-kereskedésbe.
- Vannak ott nyulak?
- Hogyne volnának! - fehér, fekete nyulak, apró kocsin ülnek, előttük egy dob, ha az ember húzza a kocsit, ütik a dobot ...
- Az kellemes lehet, - mondta a nyúl. - Nem is lehet nehéz megtanulni. Mit kapnak enni?
- Enni ? - szólt Jancsi, - azok nem éhesek, mert ki vannak tömve szalmá-val, ön is kitömetheti magát...
A nyúl nem értette ugyan meg teljesen a dolgot, de azért ráállt. Jancsi elve-zette a kutyaólhoz és bemutatta társainak. Mikor a nyúl meglátta a babát, cso-dálkozva meresztette rá nagy üveges szemeit, a szerecsentől kissé megijedt s izgatottan mozgatta orrát.
A huszárnak jó ötlete támadt.
- Ha Nyúl úr szíves lenne megengedni, hogy a hátára üljünk, akkor szépen lovagolhatnánk.
A nyúl jószívű fiú volt és nem ellenkezett.
A huszár a nyakába ült, a két hóna alá fogva a hátas füleit, aztán jött a baba, Jancsi és végül a néger, szorosan egymás derekába fogódzva.
- Mehetünk! - kiáltott a huszár. A nyúl néhány jó nagy szökést tett.
- Ohó! - kiáltott a néger, ki a hóba pottyant. A nyúl bocsánatot kért és megígérte, hogy lassabban fog menni, aztán hason kúszva, hosszú léptekben haladt előre.
Pompásan ment. Gyorsan haladtak végig a kerten és mivel a rétre vezető rácsos ajtó szerencsére nyitva volt, csakhamar künn voltak a hóval borított síkon.
A hátas egyszerre megállt és szimatolni kezdett, hosszú fülei idegesen mozogtak.
- Mi baj ? - kérdezte a huszár.
- Azt hiszem, Sobri komondor jön.
És valóban, a kerítés mögül csaholva vágtatott elő a komondor. Érezte, hogy kerületében valami rendetlenség történik. A nyúl egyszerre elvesztette minden bátorságát, megfeledkezett mindenről és hanyatt homlok neki iramodott a rétnek ... Az egész társaság mindjárt az első szökések után a hóba szédült. Megdermedve a félelemtől, visszafojtott lélegzettel feküdtek ott, míg Sobri, aki nem ismerte a tréfát, ha hivatalában volt, sorra szaglálta őket. Aztán elvetette magát s a nyúl után vágtatott és hosszú ívben visszakergette a kertbe. A többi szökevénnyel nem törődött többet.
A huszár volt az első, ki ismét talpon volt, aztán fölsegítette a babát és Jancsit.
- Hol van a szerecsen? - kérdezték.
Az szegény rosszul járt, esésközben egy mérföldkőre zuhant és gyászos halálát lelte, gipszdarabjai ott feketéllettek a hóban. A baba elfedte szemeit az irtóztató látvány elől . . .
A bujdosók belátták, hogy legjobb lesz visszatérni a házba.
Mentek, mentek, sokáig mentek, egy-két óra is elmúlhatott már és még egyre nem láttak mást, mint havat, kétségbeejtő fehér havat.
- Úgy látszik, eltévedtünk, - mondta a huszár. A baba szomorúan jelentette ki, hogy ő nem tud már tovább menni, de kérte társait, hogy mentsék meg saját életüket és hagyják magára. A huszár hallani sem akart erről.
- Együtt éltünk, együtt halunk!
Paprika Jancsi komolyan hagyta rá, hogy legyen úgy! A baba nagyon fázott és remegve támaszkodott a huszár karjára. Később elgyengült és térdre esett. A vitéz melléje térdelt és testével védte az éles hófúvás ellen. Jancsi is nehéznek érezte már fejét s leült a hóba.
Sok idő múlt el így, a hó már félig eltakarta a három barátot, Jancsinak már csak a piros sapkája látszott ki ...
A baba sápadt mosollyal nézett barátjára, beszélni már nem tudott. A huszár kétségbeesetten tekintett végig a végtelen hósíkon, mely halottas lepelként borult a rónára.
Odafönn az égen az öreg Tél hajtotta jegesmedve nyáját, amint lomhán összetorlódtak, mérgesen csördített közéjük viharkarikásával, a fehér pelyhek csak úgy porzottak.
- Havazik, - mondták az emberek. Már virradni kezdett, a huszár nehéz pillákkal tekintett körül. Semmi segítség? E pillanatban zavaros hangokat hallott a távolból, a fehér síkon ugrándozó, fekete foltok közeledtek.
Hollók voltak; egy lármás hollótársaság, mely kiáltozva és veszekedve indult zsákmány után. A szegény huszár szíve összeszorult: ha a vad martalócok észreveszik, el van veszve. Egy vén holló, kinek feje már kopaszodni kezdett, most meglátta a baba aranyhímzésű ruháját. Tolvaj szemei csillogtak a kapzsiságtól, s öröm-krákogással esett neki . . .
Alig hogy rút csőre megérintette a babát, hatalmas ütés koppant a fejére, a huszár fölemelt lándzsával állt előtte. A rabló visszaszökött, aztán széteresztett szárnyakkal csapott támadójára. Rekedt káromlására elősiettek cinkosai is, most az egész falka megrohanta a vitézt, ki testével védte a kiszenvedett babát.
Az egyenlőtlen harcnak csakhamar vége lett: egy csőrvágás elzsibbasztotta a hős karját, egy második halálosan érte homlokát ... A huszár haldokolva esett a baba mellé.
A rablók éppen fosztogatásnak akartak látni, midőn közeledő lépteket hallottak, erre lomha szárnycsapásokkal föllendültek a ködös magasba . . .
Az úton egy asszony jött, a tejes asszony, aki a reggeli tejet vitte a házba. Az anyóka most lehajolt s csodálkozva tekintett a hóban fekvő bábukra, aztán fölszedegette őket, megtisztította a hótól és kötényébe rakta. Kissé távolabb ismét megállt s egy kis négerfiú eltört gipszszobrát emelte föl.

*

Linka és Tibor az asztalnál ültek és nyugodt lelkiismerettel aprították reggeli tejükbe a vajaskenyeret, midőn apa szigorú arccal lépett a szobába.
- Gyerekek, hol jártatok tegnap délután, mikor a mamával a néninél voltam?
Linka és Tibor ijedten tekintettek össze.
- Csak az udvaron játszottunk egy kicsit ... - mondta Tibor elvörösödve.
- A réten nem jártatok?
A két testvér lesütötte szemeit, mindkettőnek szája sírásra állt.
Apa szigorúan mondta: Engedetlen, rossz gyermekek vagytok. Tilalmam ellenére kifutottatok a rétre, - a kis gipsznégert összetörtétek, - a játékszereiteket meg elszórtátok. A drága bábuk mind tönkrementek az éjjel a hóban. Ezért bűnhődni fogtok. Nem kaptok semmiféle játékszert mindaddig, míg be nem bizonyítottátok, hogy érdemesek vagytok rá. Úgy lesz!
Mikor apa kiment, Linka és Tibor keserves sírásra fakadtak. A mama vallatóra fogta őket, - beismerték, hogy jártak a réten, de a bábuikat nem hagyták ott, biztosan tudják, hogy nem hagyták ott . . .
Mivel én nem hihetem, hogy egy gyermek saját anyja arcába hazudni tudjon, föl kell tennem, hogy igazat mondtak s hogy a bábuk csakugyan maguktól mentek a rétre, amint azt elmondtam.
Mit gondoltok gyerekek?