Hobóc, a földkerekség legkisebb és legkedvesebb hóembere, tulajdonképpen pásztor volt. Születése idején úgy szakadt a hó, mintha sohasem akarna elállni, mégis féltettem, hogy majd a tavaszi olvadáskor sáros lesz a hósuba szegélye, ezért talpazatra akartam állítani, mint a szobrokat. Az én falubeli barátom, a Jani, hamarosan kerített is kedvemre való "talapzatot", ami nem volt más, mint a megrokkant káposztáshordó kerek bükkfa födele. Jobbat keresve sem találhattunk volna. Két hosszúkás fogantyú fülével engedelmesen belehasalt a hóba, és arasznyira fölemelte a készülő hóembert. Így sem nőtt valami nagyra, pedig busa fejét a háromlábú fejőszék magasából illesztettük rá és szépítettük ki.

Az orra frissen hántolt petrezselyemgyökér volt. Valahogyan piszére sikerült. Ettől lett az arca olyan nagyon kedves, olyan igazán emberi. Az orra alá jobbról-balról felkunkorodó kakastollat tűztünk, és a koromfekete tollbajuszt úgy kipödörtük, hogy abban nem volt hiba. Két fényes, vadgesztenyeszemével huncutkásan nézte Janit, aki még a lócát is odacipelte, hogy kalapot tehessen a fejére. Ez a kalap valamikor tök volt. Mióta a téli csemegének való tökmagot kikapartuk belőle, a köcsögdúcon száradt. Ahogy az ég behavazta, olyan prémkucsma lett, mintha maga Márton apó varrta volna, akit pedig messze földön a legjobb szűcsnek tartottak

A tökkalapos hóembert aztán elneveztük Hobócnak, és minden jóval elláttuk, amire hóembersége idején szüksége lehetett. Felibe vágott vörös cékla szájába szépen szóló nádfurulyát dugtunk, seprű helyett pásztorbotot kapott. Éppen a makkgombokat tűzdeltük föl a hósubára, amikor édesanyám kiszólt, hogy ideje abbahagyni a játékot, mert erősen reánk alkonyult.

Jani menten hazairamodott, én pedig, ahogy kettesben maradtunk, beszélgetni kezdtem vele:

- Kedves Hobóc bácsi - szóltam hozzá -, tudod, nekünk még egy fia bárányunk sincs, azért itt madárpásztor leszel. A feketerigókra, vörösbegyekre, harkályokra fogsz vigyázni. De jól ügyelj - kérleltem -, mert a mi Tigris cicánk igen-igen telhetetlen. Őkelme nem csak egerekre szokott vadászni, hanem a madarakra is szívesen leselkedik. Úgy ám! S ha rajtakapod, ne sajnálj tőle egy-két hógolyót! - Azzal egész szakajtóra való hólabdát tettem a keze ügyébe. Több szót már nem is válthattunk, mert édesanyám erélyesen beparancsolt.

- Egyél, kislányom! - biztatott, s egyik tányéromat karimáig telemerte a gőzölgő zsendicelevessel ( forralt tejsavó a benne úszkáló túrócsomókkal), a másikba meg túrós tészta tornyot púpozott. Elém tolta.

- Ha megetted, feküdj le! - mutatott a vetett ágyra, azzal elsietett a beteg nagymamához, aki az alvégen lakott.

A levest egykettőre kikanalaztam, el is teltem tőle. A túrós csuszával már csak játszadoztam. Bele-beleböktem a zsírosan fénylő tésztaboglyába, és a villám hegyén addig-addig táncoltattam a rugalmasan ringó tésztákat, amíg egymás után visszacsusszantak a tányérba. Csak a legutolsót kaptam be. Közben körülnéztem: hol lehet a cica? Ő ott szokott kisegíteni, ha nem tudtam megbirkózni a nekem szánt porcióval. De Tigris valahol a padláson bóklászott, mert kétszeri hívásomra se jött elő. Így Bodri keresésére indultam, de a másik kenyerespajtásomat sem találtam. Biztosan édesanyámhoz szegődött - mutatták a kifelé siető lábnyomok. Az udvarunk üresen árváskodott. Azaz dehogyis volt árva. Hobóc hűségesen állt a helyén. Hozzá léptem.

- Vacsorát hoztam neked - mosolyogtam rá, és a tésztát Bodri kétfüles bádoglábosába fordítottam. Egyik fülét nagy üggyel-bajjal fölakasztottam a pásztorbot kampójára, azzal besurrantam.

Lefekvés után még sokáig forgolódtam. Mi lesz, ha Habócon is kifog a túrós tészta? És mi lesz, ha nem lepi be a hó?

Ahogy szempillámat lehunytam, Hobóc megmozdult. Belefújt a nádi furulyába, s csodák csodájára, mintha csak a földből pattant volna ki, gyönyörűséges hószarvas topogott előtte. Agancsán csillaggyertyák ragyogtak, kantárán jégcsapok gilingáztak. Hobóc elkapta a kantárszárat, és a fura hordófödélen kisikolyázott az udvarból.

Itt hagy - rémültem meg. Szólongattam, vissza se fordult. Lábujjhegyen lopakodtam utána, de a hosszú hálóingben nehéz volt a szaladás. Ha a lábam le is maradt, szememmel követtem.

Az erdő sűrűjében megálltak. Hobóc újra belefújt a nádi furulyába, mire a hószarvas eliramodott, és a fák között itt is, ott is mozgolódás támadt. Titkos odúajtók, rejtett fészekablakok nyíltak ki, aztán ki lábra, ki szárnyra kapott. Nemsokára madarak, sünök, mókusok kicsinyje-nagyja Hobóc köré gyülekezett, és megkezdődött a csodálatos túrós csusza lakoma.

Csóka csípte, varjú vitte, veréb, szarka csipegette, nyuszi, sün majszolta, falta, öreg harkály csőrbe kapta. A legutolsó mácsikot Süni papa tüskekabátjára tűzte, hogy elvigye a beteg Süni asszonyságnak. Mire Mukus, az álomszuszék kismókus is kidörgölte az álmot a szeméből, arra már a kétfüles láboska alján mákszemnyi morzsa sem maradt. Mukusnak bizony-bizony sírásra görbült a szája, de éles szeme hamarosan észrevette a hósubán sorakozó makkgombokat.

- Csak egyetlenegyet adjál! - könyörgött. S nem hiába.

Hobóc sorra lefejtette s szétosztotta a makkgombokat. A mókusfogak éles reszelői vígan fűrészelték szét a makkházat. A nagy recsegés-ropogásban alig-alig hallották meg a futva menekülő őzgida lépteit:

- Mentsetek meg, farkasok üldöznek! - sóhajtott az őz, és hirtelenében Hobóc háta mögé bújt.

A hópásztor a farkasok felé fordult. Fölkapott egy hógolyót, és úgy meghajította vele a vezérfarkast, hogy az ijedtében kétlábra ült. Így járt a második is, harmadik is. Az utolsó farkast orron találta, mire az tüsszögni kezdett, s végül is a pórul járt farkasok egymás hegyén-hátán rohantak vissza.

A győzelmes labdacsata után ki-ki hálálkodni kezdett:

- Nem nekem jár érte köszönet - tiltakozott a hópásztor.

- Hát kinek?

- A vacsorát a kis gazdasszonyom adta, a hógolyókat is ő gyúrta.

- Majd dalolunk neki, ha kijön az erdőbe - ígérték a madarak.

- Én megtanítom bukfencezni - fogadkozott Mukus, a kismókus.

Tapsi csak futtában szólt hátra:

- Télapóhoz megyek, és megkérem, vigyen sok-sok ajándékot annak a jó kislánynak.

- Te semmit sem üzensz? - kérdezte Hobóc az őzgidát.

- Én elszaladok hozzá. Szeretnék játszani azzal a jó kislánnyal!

-Én, én nem érdemlem meg! - akartam mondani, de hiába. Az őz menten útnak indult, és szempillantás alatt hallottam is, hogy bekopog.

- Kip-kop, kip-kop, jó reggelt!

- Hol van az őzike? - néztem szét.

- Őzike? - csodálkozott édesanyám. - Talán álmodtál, kislányom.

- Azt álmodtam -emlékeztem vissza a mesebeli kirándulásra -, hogy Hobóc, tudod, az a kis madárpásztor, megetette a madarakat.

- Még most is eteti őket. Nézz csak ki az ablakon...

Kipillantottam. Hobóc körül surrogva rajzottak a madarak.

Ki-kikap egy-egy szál mácsikot, egy-egy morzsa dermedt túrót, fagyott töpörtőt a láboskából, aztán usgyi...

- Valami jó tündér járhatott itt az éjjel. Túrós tésztát adott a hóembernek - nézett rám édesanyám.

- Nem jó tündér volt. Én raktam ki a vacsorámat, mert nem bírtam megenni - vallottam be, és szégyenembe lehajtottam a fejem.

- Máskor ne tedd! - nézett a szemembe édesanyám. A tekintetéből láttam, hogy nem is haragos. Igaz, a kis éhesek olyan ribilliót csaptak, hogy láttukon nem is lehetett haragudni. Édesanyám sorra bemutatta a szárnyas vendégeket.

- Ez a mellényes madár a vörösbegy. Azok ott feketerigók, a tökkalap tetején a fehér galléros csóka tornászik. Azt a fényes tollút messziről hozta ide az éhség. Jégmadár a neve, és az a kis ijedős a sárgyóka - magyarázta édesanyám. A verebeket nem kellett bemutatni, jól ismertem őket. Csapatosan jöttek, és csak akkor rebbentek szét, amikor a piros sapkás harkály akkorát koppintott a legfelső makkgombra, hogy leesett. Nemsokára elfogyott az ennivaló.

- Édesanyám! Van-e még túrós tészta?

- Egy kistányérra való még maradt.

- Adjuk a madaraknak-rimánkodtam -, olyan sokan vannak, és olyan éhesek.

- Nem az az igazság - simogatott meg édesanyám. - A túrós tésztát neked szántam ebédre, a madaraknak meg készítek nekik valót.

A tésztamaradékot reggelire ettem meg. Nógatni sem kellett, gyorsan elfogyott. De a madarak sem kínáltatták magukat, amikor a válogatott madáreleséggel megpúpoztam a bádoglábost. Jöttek, egyre jöttek.

A nagy madár sürgés-forgás Tigris cicát is előcsalta. Dorombolva dörgölődzött Hobóchoz, aztán akkorát ugrott a pásztorbot kampóján kuporgó szürke veréb után, hogy a hólabdával telt szakajtó megbillent, és a hógolyók záporozva potyogtak a cicára. A pórul járt Tigris cica tüsszögve, prüsszögve menekült.

Hobóc két vadgesztenye szeme vidáman hunyorgott, mintha azt mondta volna:

- Ne félj, amíg én leszek a madárpásztor, nem lesz semmi baj.